Életre kel

Életre kel, s karmokat növeszt,

lelkedbe tép, s többé nem enged el.

Rideg márványlapok őrjöngő fergetege

kél ellened, s a démon csak mesél!

Tintaidő szennyezi képzeleted, hangtalan

szavak teremtményei lázadnak ellened,

s a világ összeomlik, s mint csillogó tükör

darabjaira hull, csak azért, hogy ezernyi

szilánkjában új teret, új időt fedezz fel,

új világokat, mik összezúznak, kínoznak, 

kérdeznek, elmédbe tépnek, s nem engednek.

Menekülj, rohanj te ostoba, ezernyi ajtót

zárj magadra, kérleld a világot, hogy

üvöltsön s zúgjon-zajongjon, mert a

poklok tüzei marják kérdéseikkel szomjazó

lelked… s reméld, hogy egyszer véget ér

szakadatlan árja a gondolatnak, s csend

lesz… s a csend majd válaszol.

A polcról játékosan kacsint rád

a mesteri démon, választ ígér, csendnek

hazudja magát. Tudja, hogy imádod szavainak

szédítő erejét, érzéki erejét, ahogy beléd

hatol, ki-be jár agyadban, s megtermékenyít.

Tudja, hogy gyűlölöd kérdéseit, vágyat

ébresztő válaszait, amik szétzúzzák

a világod, s kényszerítnek, hogy a szilánkokba

nézz, s lelked elvész az ismeretlen áradatban.

Retteged érintését, rettegsz kezedbe venni,

csakúgy, minként retteged elengedni, mert gyilkol

a csend. Tudod, hogy eljő az idő letenni,

mikor a tükör újra széttörik, s felsebzi

lelked, utat váj ezernyi új világnak, s rajtad nevet.

Előre rettegsz, hogy egyszer meg kell állj,

hogy egyszer újra ízlelned kell a valóság cseppjeit,

s az ismerősnek vélt íz helyén kérdések vad sora vár,

s a kérdések megrohannak, világaid szétzuhannak,

te meg csak állsz a semmiben, válaszra várva,

miközben kérdések hada üvölt, s lelkedért kiált.

Kínzód s mestered lesz, imádnod kell,

mert táplálja lelkedet, de eledelének ára van.

Az éhség őrületbe kerget, s a szavak

nem enyhítik a vágyat, gonosz ki

karmaikkal kaparnak, még többet akarnak,

s nem engednek.

A sorok közül kaján démon vigyorog rág

megrémít s megállásra késztet, s mikor

az ár elsodorná megmaradt éned,

kinyúl érted, s visszaránt, s a démon

csak mesél, mesél, az időkön át.

42 másodperc

Nemrég megnéztem a Galaxis útikalauz stopposoknak (angol címén: The Hitchhiker's Guide to the Galaxy) című filmet (külön bejegyzés róla rövidesen)... Különös gondolatokat ébresztett, amiket ki kellett írnom magamból.

’A tudás hatalom, a tudás jó. Valaki réges-régen azt mondta, egyetlen jó létezik csak, a tudás, és egyetlen gonosz, a tudatlanság. Remélem halálra ítélték ezért az ostobaságért.’ [...] Szókratész szavait újra és újra elmormolta elhaló hangon a hatalmas hajó utolsó utasa [...]

Az eredményt nem is igazán merném novellának nevezni, de jobb híján marad ez a címke. Az egész alig néhány óra alatt született, s annyiféle gondolat sűrűsödött belé, hogy eleinte arra gondoltam, inkább nem is fejezem be. Szinte mindenik elem külön művet érdemelne, akár többet is, épp ezért eléggé nehézkesnek tűnhet a szöveg. Van benne egy néhány mondatos utalás a Pillanatra, a két novella együtt talán jobb képet alkot. Mindenesetre, ha sikerül néhány kérdőjelet elültetnem az olvasóban, az már bőven elég... Remélem élvezhetőnek találjátok.

A novella megtalálható a következő helyen: 42 másodperc letöltése (.PDF).

Időtlen regék

    Itt egy újabb lírai szösszenet. A novella, aminek a bevezetője kellett vóna legyen, még nem készült el, de gondolom magában is értelmezhető azért.

Végtelen mesék, s kalandos regék

tölték ki életem egét.

Viharos éjszakákon szállongó mesék...

tépett lelkű kalandorok tevék, 

mit dicsőítnek ím ez időtlen regék!

Csak őket hallgatám, csak őket, semmi mást.

Valónak fénye gyönge árny csupán,

s álmok ágyékán elveszni könnyű ám!

Örökre szól az átok, talán,

Mesékbe űzve, regélve érákon át.

Hallgasd hát szavam, szomjas vándora a létnek, 

engedd, hogy cseppjei e régmúlt időknek

oltsák szomjadat, s vigyázz!

A valóság remegő cérnaszál csupán,

s kevés, ki a mélységből visszatalál!

Állomáson

    Az állomás valaha büszke, klasszikus vonalaival jócskán a külváros vegyes épülethalmaza fölé magasodott. Gazdagon díszített homlokzata már rég omladozott, a márvány szép lassan lehullott, itt-ott már a téglák villantak ki. A kopott kétszárnyú faajtó folyamatosan nyikorgott sarkain, emberek sokasága kavargott a tágas teremben, többségük vakon és tudatlanul száguldott a jövőbe dübörgő fémlovakon, mások türelmetlenül várták, hogy jöjjön egy olyan. Kint a peronon egy fiatal lány tétován bámult a rá váró vonatra, félve körbe tekintgetett néha, hátha valakitől megkérdezheti, valóban arra kell-e felszállnia. Sok hozzá hasonló téblábolt a peronon… volt aki észre sem vette, hogy rossz vonatra szállt, míg meg nem érkezett.

    Egy koszos ablak túloldaláról figyeltem őket, a végtelennek tűnő várakozás gigászi súlya alatt roskadozó tudatomban az idő éltető cseppjei nehézkesen találtak utat. Némán figyeltem a tömeget, s csodálkoztam, hogyan képesek úgy végigmasírozni, hogy egy pillanatra sem állnak meg rácsodálkozni a világra maguk körül. Néha tekintetem összeakadt figyelő szempárok csillogásával, némelyikben kellemes, lágy fény bujkált a pupillák mögött, s volt olyan, melyek éles, már-már riasztó tisztaságú mélységbe invitáltak. Önkéntelenül egymásra mosolyogtunk, aztán tekintetünk továbbszáguldott, s belemerült a köröttünk kavargó élet forgatagába. Egy galamb libbent elém, szendvicsem maradékaival foglalatoskodni. Nem zavartatta magát a tömegtől különösebben, ha valaki túl közel került kecsesen odébb libbent, s csipegetett tovább. Az emberek többsége rá sem hederített, robogtak tovább a maguk faragta rohanó világukban. Csodálkozva figyeltem a tipegő kis tollcsomót, mozgásának kecsességét, a tényt, hogy egy ekkora apró testben miféle elképesztő energia lakozik, mennyire összetett még egy ilyen egyszerű lény is. Puszta lénye szárnyakat adott gondolataimnak, napok alatt sem tudnám tán felsorolni, mi minden száguldott azokban a percekben át fejemben.

    Bárdolatlan beszéd foszlányaira figyeltem fel közben, valamilyen vita volt kibontakozóban a szomszéd padnál álldogáló férfiak között. Nem érdekelt különösebben a dolog, inkább figyeltem tovább saját gondolataim árját, mely épp oly kaotikusan kavargott, mint az igyekvő tömeg. Percekkel később mégis kénytelen voltam figyelmet szentelni a vitának; egy ízléstelen külsejű (széles karimájú párducmintás kalap, vastag arany nyaklánc, szivárványszínű ing, krémszínű posztónadrág, hegyes orrú, keleties műbőr cipők) vitatkozott egy másik, hasonló öltözetű ám láthatóan szegényebb – és szerényebb – alakkal, köröttük még vagy féltucatnyi hasonló férfi és nő figyelte feszülten a vita menetét. Elsőre úgy tűnt, fontos dologról van szó, komoly arcokból és hangsúlyokból ítélve… másodpercekkel később kiderült azonban, hogy a vita tárgya: hány év telt el 1986 és 2011 között. Meglepetésemben megálltak szemüvegemet tisztító ujjaim, s a szemüveg a padlóra koppant. A galamb előbb a szemüvegre nézett félrefordított fejjel, aztán megbillentette karcsú nyakát és a szemembe nézett, majd meglibbentette szárnyait és könnyedén, szép ívben felszállt a mennyezet felé, s eltűnt egy gerenda mögött. Nehezen bírtam nevetés nélkül ülni, mosolyogva gondoltam arra, mennyire szürreális az emberi lét. Fajként az élet értelmének kutatása jellemez, az egyedekre tekintve mégis inkább azon kell elgondolkodnunk elsőként, hogy vajon tényleg van-e értelme ennek az egésznek – azon a padon ülve erősen hajlottam a nemleges válaszra.

    Hirtelen valami kérdés tolakodott az agyamba, a nagyhangú szomszéd kérdezett valamit. Fogalmam sincs, mit válaszolhattam, ám a hatás azt mutatta, megerősítésnek vette a szavaimat. Büszkén sétált vissza társaihoz, hogy közölje, bizony ő tudta helyesen, a helyes válasz nem huszonöt. A többiek úgy néztek rá, mint valami zsenire, egy félistenre, s gondolkodás nélkül elfogadták a megoldást tőle. A nevetés épphogy ki nem bukott belőlem ennek hallatán, s látva miként alakul a kis szétszórt társaság azonnal egy rendezett kis társadalommá, élén arra érdemes vezetővel, kénytelen voltam félrefordulni. Az átalakulás gyorsan ment, zsenink perceken belül már küldte is hű népét, hogy hozzanak neki különböző dolgokat a büféből, büszkén adta oda a bankókat a másik alaknak, aki ellen győzött a vitában… akkor és ott, az állomás padján ülve értettem meg igazán, miért is van halálra ítélve a demokrácia.

    A dologban a legérdekesebb, hogy nem ezt nem kellett kitalálnom... a kolozsvári állomáson ülve volt részem benne. Nem épp minden részlet tükre a valóságnak, nem emlékszek pontosan mindenre - túl nagy volt a meglepetés, és a röhögési kényszer.

Az öreg görög fején találta a szöget, csak a szóhasználatába kötnék belé.

Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.

- Szophoklész

*.PDF formátum: link;

Táncoló homok

A türelem rózsát terem... az unalom valami egészen mást. Remélem tetszik:

Titokzatos éjszakákon azt suttogják a vének,
a homokdémonok* igazából nem is démonok.
Táncoló szüzek. Száműzöttek. Álmodni mertek.
Igazat regélnek e szépséges mesék?

Távoli vidékről indult a legény, hívták a dűnék
csodák felé, kecses táncosok forró honába,
s vándorútra kelt, ment a homokdémonok felé.
Mert megigézték őt a szépséges mesék.

Ment tűző napon olvadó testtel,
lángoló homokon parázsló lélekkel,
dermesztő éjszakán jégbefúlt szívvel,
mert űzték őt a szépséges mesék.

Vándorló homokon vándorolt,
táncoló fellegekkel táncolt,
álmodó lányokról álmodott,
mert hívták őt a szépséges mesék.

Dűnék közt szélvihar gyötörte testét,
kősivatagban gonosz szikla sebezte szívét,
hirtelen vihar, s özönvíz tépte lelkét.
De ő még hallotta a szépséges mesét.

Testét vad vihar tépte szét,
szívét finom porrá törte a lét,
s örök létre hívta égő lelkét
a lány, ki dúdolta a szépséges mesét.

Langyos szellőn hullámzó éneke léleknek itala,
homokból formált meztelen teste szépségnek himnusza,
szenvedélyesen viharzó tánca szíveknek orvosa…
Igazat regéltek a szépséges mesék.

Titokzatos éjszakákon azt suttogják a vének,
valószerűtlen csontváz-legények
táncolnak homokdémonok ölén.
Igazat regélnek e szépséges mesék?

*homokdémon

Pillanat

Ez a második novellám, amit begépeltem, átdolgoztam, finomítottam. Zenéből született, így a témája természetesen egészen más mint az előzőé. Olvasáshoz mindenkinek ajánlom figyelmébe kísérő zeneként a Jazz Noir műfaját, főként a Bohren und der Club of Gore zenéjét. A novella maga is ebből a zenéből kapta az alapját, meg egy véletlen tévedésből, ami elég megrázó élmény volt.
A Jazz Noir lejátszási-listámba valamilyen úton módon belekerült egy olyan szám, aminek ott semmi keresnivalója. Éjjel, egy gyertya társaságában elmélkedve a sötétben, hallgatva a kellemes zenét, hirtelen a Rammstein Waidmanns Heil száma hasított bele a semmibe, rendesen szétrázva az agyamat... a refrént záró emblematikus Till Lindemann-üvöltés sokáig csengett a fülemben: DIE KREATUR MUSS STERBEN.

A novella letölthető innen, .PDF formátumban.

Az igazság gömbje

Kezdetnek álljon itt az első novellám, amit tényleg rendesen befejztem és megírtam. Innen letölthető a PDF változat. Készülőfélben van még néhány hasonló, fantasy-témájú novella és ballada, amelyek hasonló alapötletet követnek, de egyelőre más technikák felé húz a szívem...

Az emberek megszállottként keresik a tudást

attól várnak e csodás világon boldogságot!

Egyetlen szikrát megtalálnak s már nyugvást

élesztgetik a világmegváltó tűzáradatot,

de csak a Káosz tüzeit lobbantják fel,

s aki két szikrát véletlenül vagy kitartással meglel

kéjes fényénél csak pusztítást s gonoszságot észlel,

s tán csalódik, s mondja „boldogságot nem lehet ésszel!”

Aki mégis bátor s többet is felfedez a végtelenből,

hatalmas hőssé válik…

vagy elvetemült bűnözőként távozik e világból!

 A novella alapötlete egy érdekes történetből kelt ki, amit valamikor régen olvastam/hallottam; arról szólt, hogy valamikor réges-rég minden tudás egyetlen kristálygömbben volt, ami szétesett, darabjait szétszórva a világban, az egyetemes igazságot részelemekre bontva. A többi részlet már elég változatos helyekről verődött össze, jórészt saját fantáziámból... ami meg nem, hát az Olvasóra van bízva, hogy kitalálja, mi honnan született.

Minden észrevételt, kritikát, ötletet szívesen fogadok, sőt... az egésznek épp az a lényege.