Az állomás valaha büszke, klasszikus vonalaival jócskán a külváros vegyes épülethalmaza fölé magasodott. Gazdagon díszített homlokzata már rég omladozott, a márvány szép lassan lehullott, itt-ott már a téglák villantak ki. A kopott kétszárnyú faajtó folyamatosan nyikorgott sarkain, emberek sokasága kavargott a tágas teremben, többségük vakon és tudatlanul száguldott a jövőbe dübörgő fémlovakon, mások türelmetlenül várták, hogy jöjjön egy olyan. Kint a peronon egy fiatal lány tétován bámult a rá váró vonatra, félve körbe tekintgetett néha, hátha valakitől megkérdezheti, valóban arra kell-e felszállnia. Sok hozzá hasonló téblábolt a peronon… volt aki észre sem vette, hogy rossz vonatra szállt, míg meg nem érkezett.
Egy koszos ablak túloldaláról figyeltem őket, a végtelennek tűnő várakozás gigászi súlya alatt roskadozó tudatomban az idő éltető cseppjei nehézkesen találtak utat. Némán figyeltem a tömeget, s csodálkoztam, hogyan képesek úgy végigmasírozni, hogy egy pillanatra sem állnak meg rácsodálkozni a világra maguk körül. Néha tekintetem összeakadt figyelő szempárok csillogásával, némelyikben kellemes, lágy fény bujkált a pupillák mögött, s volt olyan, melyek éles, már-már riasztó tisztaságú mélységbe invitáltak. Önkéntelenül egymásra mosolyogtunk, aztán tekintetünk továbbszáguldott, s belemerült a köröttünk kavargó élet forgatagába. Egy galamb libbent elém, szendvicsem maradékaival foglalatoskodni. Nem zavartatta magát a tömegtől különösebben, ha valaki túl közel került kecsesen odébb libbent, s csipegetett tovább. Az emberek többsége rá sem hederített, robogtak tovább a maguk faragta rohanó világukban. Csodálkozva figyeltem a tipegő kis tollcsomót, mozgásának kecsességét, a tényt, hogy egy ekkora apró testben miféle elképesztő energia lakozik, mennyire összetett még egy ilyen egyszerű lény is. Puszta lénye szárnyakat adott gondolataimnak, napok alatt sem tudnám tán felsorolni, mi minden száguldott azokban a percekben át fejemben.
Bárdolatlan beszéd foszlányaira figyeltem fel közben, valamilyen vita volt kibontakozóban a szomszéd padnál álldogáló férfiak között. Nem érdekelt különösebben a dolog, inkább figyeltem tovább saját gondolataim árját, mely épp oly kaotikusan kavargott, mint az igyekvő tömeg. Percekkel később mégis kénytelen voltam figyelmet szentelni a vitának; egy ízléstelen külsejű (széles karimájú párducmintás kalap, vastag arany nyaklánc, szivárványszínű ing, krémszínű posztónadrág, hegyes orrú, keleties műbőr cipők) vitatkozott egy másik, hasonló öltözetű ám láthatóan szegényebb – és szerényebb – alakkal, köröttük még vagy féltucatnyi hasonló férfi és nő figyelte feszülten a vita menetét. Elsőre úgy tűnt, fontos dologról van szó, komoly arcokból és hangsúlyokból ítélve… másodpercekkel később kiderült azonban, hogy a vita tárgya: hány év telt el 1986 és 2011 között. Meglepetésemben megálltak szemüvegemet tisztító ujjaim, s a szemüveg a padlóra koppant. A galamb előbb a szemüvegre nézett félrefordított fejjel, aztán megbillentette karcsú nyakát és a szemembe nézett, majd meglibbentette szárnyait és könnyedén, szép ívben felszállt a mennyezet felé, s eltűnt egy gerenda mögött. Nehezen bírtam nevetés nélkül ülni, mosolyogva gondoltam arra, mennyire szürreális az emberi lét. Fajként az élet értelmének kutatása jellemez, az egyedekre tekintve mégis inkább azon kell elgondolkodnunk elsőként, hogy vajon tényleg van-e értelme ennek az egésznek – azon a padon ülve erősen hajlottam a nemleges válaszra.
Hirtelen valami kérdés tolakodott az agyamba, a nagyhangú szomszéd kérdezett valamit. Fogalmam sincs, mit válaszolhattam, ám a hatás azt mutatta, megerősítésnek vette a szavaimat. Büszkén sétált vissza társaihoz, hogy közölje, bizony ő tudta helyesen, a helyes válasz nem huszonöt. A többiek úgy néztek rá, mint valami zsenire, egy félistenre, s gondolkodás nélkül elfogadták a megoldást tőle. A nevetés épphogy ki nem bukott belőlem ennek hallatán, s látva miként alakul a kis szétszórt társaság azonnal egy rendezett kis társadalommá, élén arra érdemes vezetővel, kénytelen voltam félrefordulni. Az átalakulás gyorsan ment, zsenink perceken belül már küldte is hű népét, hogy hozzanak neki különböző dolgokat a büféből, büszkén adta oda a bankókat a másik alaknak, aki ellen győzött a vitában… akkor és ott, az állomás padján ülve értettem meg igazán, miért is van halálra ítélve a demokrácia.
A dologban a legérdekesebb, hogy nem ezt nem kellett kitalálnom... a kolozsvári állomáson ülve volt részem benne. Nem épp minden részlet tükre a valóságnak, nem emlékszek pontosan mindenre - túl nagy volt a meglepetés, és a röhögési kényszer.
Az öreg görög fején találta a szöget, csak a szóhasználatába kötnék belé.
Sok van mi csodálatos, de
az embernél nincs semmi csodálatosabb.
- Szophoklész