Életre kel, s karmokat növeszt,
lelkedbe tép, s többé nem enged el.
Rideg márványlapok őrjöngő fergetege
kél ellened, s a démon csak mesél!
Tintaidő szennyezi képzeleted, hangtalan
szavak teremtményei lázadnak ellened,
s a világ összeomlik, s mint csillogó tükör
darabjaira hull, csak azért, hogy ezernyi
szilánkjában új teret, új időt fedezz fel,
új világokat, mik összezúznak, kínoznak,
kérdeznek, elmédbe tépnek, s nem engednek.
Menekülj, rohanj te ostoba, ezernyi ajtót
zárj magadra, kérleld a világot, hogy
üvöltsön s zúgjon-zajongjon, mert a
poklok tüzei marják kérdéseikkel szomjazó
lelked… s reméld, hogy egyszer véget ér
szakadatlan árja a gondolatnak, s csend
lesz… s a csend majd válaszol.
A polcról játékosan kacsint rád
a mesteri démon, választ ígér, csendnek
hazudja magát. Tudja, hogy imádod szavainak
szédítő erejét, érzéki erejét, ahogy beléd
hatol, ki-be jár agyadban, s megtermékenyít.
Tudja, hogy gyűlölöd kérdéseit, vágyat
ébresztő válaszait, amik szétzúzzák
a világod, s kényszerítnek, hogy a szilánkokba
nézz, s lelked elvész az ismeretlen áradatban.
Retteged érintését, rettegsz kezedbe venni,
csakúgy, minként retteged elengedni, mert gyilkol
a csend. Tudod, hogy eljő az idő letenni,
mikor a tükör újra széttörik, s felsebzi
lelked, utat váj ezernyi új világnak, s rajtad nevet.
Előre rettegsz, hogy egyszer meg kell állj,
hogy egyszer újra ízlelned kell a valóság cseppjeit,
s az ismerősnek vélt íz helyén kérdések vad sora vár,
s a kérdések megrohannak, világaid szétzuhannak,
te meg csak állsz a semmiben, válaszra várva,
miközben kérdések hada üvölt, s lelkedért kiált.
Kínzód s mestered lesz, imádnod kell,
mert táplálja lelkedet, de eledelének ára van.
Az éhség őrületbe kerget, s a szavak
nem enyhítik a vágyat, gonosz ki
karmaikkal kaparnak, még többet akarnak,
s nem engednek.
A sorok közül kaján démon vigyorog rág
megrémít s megállásra késztet, s mikor
az ár elsodorná megmaradt éned,
kinyúl érted, s visszaránt, s a démon
csak mesél, mesél, az időkön át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése